 Voltatok már szerelmesek egy filmbe,
egy történetbe? Nem, ez így elég
morbid kifejezés, hogy szerelem...
De az érzés mértéke és intenzitása
azonos. Tegnap éjszaka megnéztem
legújabb szerzeményemet egykori
látogatóm javaslatára: a Faun
Labirintusát. (Aki még nem látta:
kötelező darab!)
 Ha lehet egy drámai alkotásra azt
mondani, hogy "szép", akkor ez az. 2
évig elkerültem a filmet, tudtam,
hogy létezik, de legyintve és vállat
vonva elhaladtam mellette, tudomást
sem véve arról, hogy tulajdonképpen
miről is szól, mit üzen. Vajon
mennyi olyan dolog van még az
életben, amely mellet szintígy
elhaladunk, vajon mennyi szép és
kellemes élményről maradunk le csak
azért, mert a hétköznapok monoton
vágányán haladunk napot napra
követve, vagy mint a kocsi elé
fogott lovak, akik csak azt látják
ami éppen előttük van? Faun és
Ofélia története kellett, hogy
ráébresszen erre, hogy összesítve
mennyi évet elpocsékoltam az
életemből, ahelyett, hogy jobban
körbenéztem volna a nagyvilágban.
Vagy csak itthon. Hiszen mint
tudjuk, nem kell ahhoz messzire
menjünk, hogy mi is csodát
láthassunk. Voltatok már
Túristvándiban a vízimalomnál? Ha
igen, tudjátok miről beszélek.
Alapvetően kedvelem a fantasy
filmeket, a mesés történeteket (H.
Potter kivételével), tehát nálam már
eleve plusz pontról indult a
történet. Nagyon megragadott. Még
most sem eresztett el, s
valószínűleg ez segített túlélni ezt
a hétfőt...
 
<<< vissza
|
