 Budán volt dolgom. A
Gellérthegy előtt mentem el, ott
találkoztam vele. Hatalmas
gránitkövet görgetett maga előtt,
homlokán csorgott a verejték és az
orra mellett összefolyt a
könnyeivel.
— Koncsek! — kiáltottam fel
megrendülten, mert felismertem. —
Koncsek! Mit csinál?
Réveteg tekintetet vetett rám és egy
fényképet vett elő. Vöröshajú fiatal
nőt ábrázolt. Odatartotta elém.
— Mász Panni... — dadogta bőgve — ez
itt Mász Panni... Halálosan
szeretem.
Vadul csókolgatni kezdte a
fényképet. Részvéttel szorítottam
meg a kezét.
— Meghalt? — kérdeztem.
— Nem — zokogta. — A fodrásznál van.
Itt van randevúnk.
Összeesett. Ügyesen fellocsoltam,
tovább zokogott:
— Én nem tudok Mász Panni nélkül
élni...
— Hát elhagyta magát?
— Nem hagyott el... Még csak az
kéne. De el fog hagyni, ha nem hozom
be valamelyik színházhoz. Színésznő.
Pannikám, édes Pannikám...
Később erőt vett magán és elmondta,
hogy Mász Pannit egyetlen színház
sem akarja szerződtetni, mert olyan
tehetséges, hogy minden együttesből
kirína. Mász Panni olyan tehetséges,
mint Duse és Garbo egy személyben,
de sokkal tüzesebben csókol. Hogy
Mász Pannit mégis elhelyezze
valahol, ő — mármint Koncsek — írt
egy történelmi drámát is, amelyben
három szerepet játszott volna Mász
Panni. De a darabot egyetlen színház
sem fogadta el, mert túl jó, és nem
szabad elkényeztetni a közönséget.
Reggel 6 órakor kel — mármint ő,
Koncsek — és egész napját azzal
tölti, hogy szereti Mász Pannit.
Azért kel korán, mert különben
éjfélig nem tudna végezni.
— Barátom — zokogta —, ahogy az a nő
jár-kel, ahogy az a nő lélegzik,
ahogy az a nő emészt — hát ilyen még
nem volt. És ezt a nőt nem
szerződtetik!
Bőgve mondta el, hogy eddig három
színigazgatót párbajban megölt,
négyet nyílt utca során leköpött,
egyet csak felpofozott. De ez sem
használt. Mász Panni örökre
szerződés nélkül marad, mert túl
tehetséges.
— Szeretem — hörögte vérbenforgó
szemekkel — szeretem! A haját, a
szemét, a körmit, a foghúsát, a
nyelőcsövét! Panni! Panni!
Ráborult a gránitkőre és apró
szilánkokat hasogatott le belőle a
fejével, úgy rázta a zokogás. De én
mégis megkérdeztem:
— És ez a hatalmas terméskő, ez
minek, Koncsek?
Kisírt szemmel kezdte magyarázni:
— Négyezer ilyen követ görgetek fel
a hegyre. Ez az első. Van ott egy
kis telkem. Felépítek egy
kőszínházat. Szerződtetem Mász
Pannit. Az én darabomban fog
fellépni. Én leszek a zenekar és a
jegyszedő és a súgó. És csak én
fogom nézni, ahogyan játszik. Nem
való az mindenkinek... Panni! Panni!
Ekkor megérkezett a nő. Mász Panni.
Szép és ápolt volt. Rákiáltott
Koncsekra:
— A frász a pofádat Géza! Már megint
izzadsz és véres a fejed és ki van
bőgve a szemed. Na gyerünk tovább!
És belerúgott Koncsekbe. Az
mosolyogva nézett rám:
— Látja, hogy törődik velem?
És tovább görgette a követ fel a
hegynek. Piros vércsík mutatta az
utat, amerre mentek.
 
<<< vissza
|
